13. Ég veled! (VÉGE)

13.Fejezet

Ég veled!

(VÉGE)

Másnap reggel JungKook rögtön avval kezdte a napot, hogy elment a építészeti céghez, és megbeszélte azt, hogy ott fog dolgozni. Én meg mentem a forgatásra. Nagyon gyorsan el is telt a nap, nem volt benne semmi különös. Este éppen a vacsorámat ettem amikor megcsörrent a telefonom.

- Szia, Anya! – szóltam bele a telefonba.

- Szia lányom! Na van már gyűrű az ujjadon? – kezdte rögtön

- Nem nincs. De, hamarosan elkezdik építeni a közös házunkat Gangnam-ban. Ez is megfelel?

- Egyenlőre! Amúgy, hogy vagy? – kérdezte.

- Fáradt vagyok. De ezt félretéve jól.

- És JungKook-al mi van?

- Semmi ő is jól van. Lehet, hogy most építész lesz belőle. Mert bevitt egy általa tervezet tervrajzot az építészeti céghez, és felajánlották neki egy tervező munkát. Ma volt az interjún még nem tudom, hogy mi lett a végeredmény. De remélem sikerült neki, és elvállalta, mert ez egy nagy lehetőség neki. És nem szeretném ha feladná. – fejtettem ki

- Hát szerintem sem kéne eldobni magától egy ilyen lehetőséget. Ha majd megtudod, hogy mi lesz, akkor majd értesíts! Viszont most mennem kell. Szia kicsim, szeretlek! – lerakta. Meg sem várta, hogy elköszönjek. Hát szép.

Amúgy éreztétek már azt, hogy valami nincsen rendben körülötettek? Vagyis úgy értem, hogy nem szóltam de mostanában nagyon rosszul éreztem magam.  Éles szúró érzést éreztem a mellkasomban. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem sok van hátra. Ezért írtam egy levelet JungKook-nak ha én már nem lennék vele. A biztonság kedvéért.  Vagyis, ez nevetséges! Mindegy hagyjuk. Leültem a TV elé, és mint egy hűséges barátnő vártam haza a barátomat. Olyan 10 felé ért haza. Ahogy meghallottam, hogy megjött, azonnal kifutottam üdvözölni, de amint elé értem, összeestem, és elvesztettem az eszméletem.

JungKook szemszöge:

Alig vártam, már hogy Haru-hoz érjek és elújságoljam neki hogy sikerült. De a szemem láttára eset össze. Azonnal felkaptam, és a kórházba vittem. A kórházban azt mondták, hogy felborult a szívritmusa. Az okát még nem tudták akkor, de bent tartották. Gépekre kötötték, és azonnal elkezdték a kivizsgálást. Én közben felhívtam a családját, és a fiúkat is. Kb egy 20 perccel később mindannyian odaértek. Addigra az eredmények is megvoltak. Mindannyian a kórteremben figyeltük az orvos szavait.

- Sajnos nem tudjuk megmenteni! A szíve összeomlott. Semmi gond nincsen vele teljesen egészséges, csak…mi sem tudjuk az okát de úgy tűnik a szívizom nem bírta tovább, és felmondta a szolgálatot. Sajnáljuk! Számunkra is rejtély mi történt Ms. Lee-vel. Most már csak a gépek tartják életben. Magukon múlik, hogy mikor kapcsoljuk le.

Én ott abban a pillanatban megsemmisültem. Haru nélkül élni? É…én képtelen vagyok rá, egyszerűen…

Ahogy az várható egy ilyen helyzetben azonnal összerogytam, és a kezemet a mellkasomhoz kaptam. A szívemet mintha darabokra tépték volna. De nem csak én reagáltam így hanem mindenki. Mindenki lesokkolt állapotban volt, és sírtak. Én nem. Semmi érzelmet nem lehetet leolvasni az arcomról. Tényleg szó szerint megsemmisült minden bennem. A gondolataim azon jártak, hogy én is megölöm magam. Nélküle nem tudok élni, ezért vele akartam halni, de akkor ezt nem tettem meg. Hanem máshogy cselekedtem. Hiszen jobban ismertem bárkinél. Ő azt akarná, hogy éljek! És én ezt tiszteletben tartom. Ezért az ő kedvéért élek, és tovább folytatok mindent amit elkezdtem. Hiszen mindig itt lesz mellettem. Testileg nem, de lelkemben mindig ott lesz, és soha sem feledem el.

- Kapcsolják le kérem a gépekről! – keltem fel a földről.

- JungKook miről beszélsz? Nekünk van jogunk arra, hogy megmondják mit csináljanak vele!- mondta Haru anyukája.

- Nem mindegy, hogy mikor hal meg? Már így is az! Semmi értelme nincsen. – szálltam vitába.

- Ennyit jelentet neked a lányom, hogy csak így hagyod elmenni? – háborodott fel.

- Még a saját életemnél is jobban szeretem őt! Magánál is jobban ismertem, és ezt az ő nevében mondom. Mert szerintem Ő is így gondolná.

- Igazad van! Kapcsolják le! – mondta MinHo. Majd az orvos odament a gépekhez, és lekapcsolta. Ennyi volt. Az életem értelme nincs többé. Odamentem hozzá. Levettem róla a lélegeztető maszkot. Végig simítottam puha arcán, és csak néztem. Még így is gyönyörű volt. Nem tudtam levenni a szememet róla. Lehet, hogy furcsán hangzik, de tudtam, éreztem, hogy ott van velünk, és ő is csak rám koncentrál. A lelke még mindig kapcsolatban állt velem. Ezért hát beszéltem.

- Ez a nap is elérkezett látod? – itt már elejtettem egy könnycseppet. Hátra fordultam, de rajtam kívül senki sem volt a szobában. Ezért tovább folytattam.

– Egyikünk sem sejthete, hogy ilyen gyorsan eljön ez a nap amikor elválasztanak minket. Úgy gondoltam, hogy ezt akkor mondom csak el neked, amikor véget ér kettőnk között a dolog, vagy ha öregek leszünk, és nincsen sok időn hátra. Ezért ezt most mondom el neked. Szeretlek! Mindennél jobban szeretlek! Már az első találkozásunk óta. Amikor megláttalak, rögtön éreztem, hogy nekem te vagy a végzetem. Aztán miután kezdtelek jobban megismerni meg is bizonyosodtam benne. Nem volt olyan porcikád amit ne szeretem volna, nem volt olyan szokásod, amit ne kedveltem volna. Egyszerűen imádtalak. Örökre magamhoz akartalak láncolni, de úgy tűnik ez nem sikerült. Pedig én nagyon próbálkoztam. Szerinted tálálok egy hozzád hasonló lányt akit tudnék így szeretni, mint téged? Szerintem nem. Szeretlek Napfény! Soha sem fogom elfelejteni a mosolyodat, a nevetésedet, a  hangodat, a szemeidet, az érintésedet, a csókjaidat, a LÉTEDET! És soha se feled én leszek öröké a te CSERESZNYEVIRÁGOD!  ÉG VELED, LEE HARU!