10. Fejezet A szív zenéje

10. fejezet A szív zenéje

Ismét egy nagy ugrás. Már csak  3 nap van a debütálásig. Nagyon izgulunk a lányokkal, hiszen a cég sok mindent elvár tőlünk, és nagy reményeket fűz hozzánk. Viszont van egy kis probléma. Velem. Lee Haru ugyanis nem tud táncolni. Az utóbbi időben nagyon sokat fejlődtem, és az új koreográfiákat is megtanultam sikeresen. De, ez nem elég. Nem tudom, miért,de nem érzem magam jól a bőrömben, ha táncolok. Tévedés ne essék! Szeretek táncolni, sőt imádok, de nem érzem magam jónnak benne. Ezért az elmúlt másfél hétben keményen edzetem. A lányokkal való közös edzések után is, tovább maradtam bent és gyakoroltam. De így sem tetszett amit a nagy tükörben láttam magam előtt.

- Oké Haru menni fog,csak ne add fel! Többre vagy képes, mint hinnéd. JungKook  és a többiek is hisznek benned, menni fog!

Ezekkel a szavakkal biztattam a testemet, ami már kezdte feladni mára. Beraktam egy számot a lejátszóban, és elakartam kezdeni, valamit kicsikarni magamból, de ekkor valaki belépet az ajtón.

Kikapcsoltam a zenét, és a zaklatóm felé fordultam.

- Szia! Hogy-hogy itt vagy? Nem otthon kéne már lenned? – töröltem meg a homlokom
.

- Én is kérdezhetném ezt tőled. Aggódom érted. Nem gondolod, hogy túlzásba viszed a gyakorlást? – jött közelebb hozzám.

- Nem, nem viszem túlzásba a gyakorlást. Azért gyakorlok, mert szükségem van rá. Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kiálljak a színpadra. Gyakorolnom kell! – fordítottam neki hátat, és újra elakartam indítani a zenét, de nem indult el. Hátra pillantottam. Kihúzta  a konektorból, a lejátszott.

- Dugd vissza!

- Ha ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy gyakorolni akarsz, akkor először azt zene nélkül kell. A tánc egy élet érzés. A te saját zenédtől függ. Ha a saját zenédre tudsz táncolni, érzelmesen, és könnyedén, akkor akármilyen zenére tudsz táncolni tökéletesen. A saját zenédet kell megtalálnod, ha meg van akkor nagyon jó táncos lehet belőled. – sétált oda hozzám, és derekamnál fogva magához húzott.

- Zene nélkül nem lehet táncolni.

- De lehet! Érezned kell. Segítek! – fogta meg a kezemet, és a terem közepére vezetett. Elengedte a kezemet,majd mögém állt. (Ezt onnan tudom, hogy éreztem levegő vételét a nyakamon)

- Csukd be a szemed! – utasított, becsuktam. – Tedd a kezedet a szívedre, és zárj ki minden zajt, minden zavaró tényezőt. Csak is a szívverésedre koncentrálj. Ha csak a szívverésed hallod akkor, jelezd egy mozdulattal. Bármit is teszek utána, te csak kövesd, ahogy a szíved kívánja, olyan ritmusban.

Mindent úgy csináltam ahogy mondta. A szemet becsukva, a szívemre tettem a kezemet, és csak arra koncentráltam. Sajátos ritmusa volt. Minden ember szívverése más. Ezt eddig észre sem vettem, hogy milyen sajátos ritmusa van.  Jelzés képen a szabad kezemet felemeltem, és teljesen kinyújtottam. Éreztem! Éreztem, valami különleges dolgot amit nem tudok szavakban leírni.

A felemelt kézfejemhez egy másik kézfej ért hozzá, majd lágyan és gyengéden végig húzta a kezemtől az oldalamig. Az oldalamnál megállapodott keze, és követte a másik keze is. Hátulról átkarolva húzott magához, majd a fülembe súgta. – Bíz bennem, és bíz a szíved zenéjében.

A már leengedet kezeim közöl az egyiket megfogta, és felhúzta a mellkasom alá. Megfogta kézfejemet, és egy gyengéd, könnyed mozdulattal kipörgetett. A szemeim ekkor pattantak ki. De vissza is csuktam, mert nem adott rá utasítást, hogy kinyissam. Ami ez után történt… az érzés,amit abban a  4 percben érzetem, lemondhatatlan és leírhatatlan. A szívem dallamára, ritmusára táncoltunk. Együtt, a saját zenémmel, és ez egy érzelmes páros táncban nyilvánult meg.

A végén elfogott egy olyan érzés, hogy itt a vége, és itt abba kell hagyni. A zene végett ért. Ekkor nyitottam ki a szememet.

A lábaim derekát átkulcsolva helyezkedtek el, és a kezeimmel nyakát karoltam át. Ekkor tértem magamhoz. Egészen addig a percig Kába voltam, és csak én meg a zene voltunk, egy másik az enyémhez nagyon hasonló zenével együtt.

- Na! Érezted? – kérdezte tőlem miközben a szemeimet fürkészte.

- Éreztem! De nem csak a sajátomat, hanem a tiédet is. Szinte ugyan olyan volt, mint az enyém csak egypár helyen tért el ritmukailag. – túrtam bele a hajába.

- Ez azt is jelenti, hogy egymáshoz tartozzunk. A szív dallama, csak azoknak az embereknek egyforma akik egymásnak lettek teremtve,  szeretik egymást. – adott egy puszit az ajkaimra.

- Mindent te tanítasz meg nekem JungKook! Szeretlek! – csókoltam meg. Visszacsókolt. Csók közben szorosan átölelt, és megpörgetett. Ez megmosolyogtatott mindkettőnket, és ez vetett véget csókunknak.

- Most már elhiszed, hogy tudsz táncolni, és ha érzed magadat, akkor menni fog? – tett le a óvatosan a padlóra.

- Elhiszem, és most már értem, rájöttem a titkára. Hála neked!

- Ezért, most már haza mehetünk? És végre kipihened magadat? – tűrte el egy nedves  hajtincsemet

- Igen, és igen!  - helyeseltem

- Rendben, mert már kezdesz rosszul kinézni. Karikásak a szemeid, és vékonyabbnak tűnsz. Túl hajtottad magad.

- Tudom, de ígérem nem lesz ilyen többet . Csak akkor ha a cég kényszerít rá, önszántamból soha se lesz ilyen. – kacsintottam.

- Helyes! Öltözz fel rendesen, mert hideg van. – fordított meg és a cuccaim irányába lökött.

- Várj! Táncoljunk még egyet! Erre! – dugtam vissza a lejátszót, és bekapcsoltam a számot. JungKook mosolyogva megforgatta a szemeit, és bólintott egyet. Ez a belegyezés volt.

 Ismét elindítottam a számot,és táncolni kezdtünk Ed Sheeran Thinking out Loud című számára. Nem azt a koreográfiát táncoltuk ami a klipben van, hanem a sajátunkat. Minden mozdulat, érintés, lépés jött magától. Nagyon élveztem, és végre el is hittem, hogy jól csináltam.

Ez után JungKook jó melegen felöltöztetett. Nem volt neki elég a puffi kabátom, a két nadrág rajtam, és a 4 zokni. Ezeket mind ő adta rám, hogy honnan szedte az nem tudom. De rendesen felöltöztetett az biztos. Alig bírtam menni. Az a 3 nadrág túlzás volt, mint egy bádogember. Így fázni nem fáztam,de nagyon melegem volt. Még a buszon sem vehetem le semmit. Aztán amikor visszaértünk a dromhoz, automatikusan a fiúk dromjába mentem JungKookal. Ez olyan megszokás volt.

       Amikor beléptünk a nappaliba mindenki ott volt, még az én csapattársaim is. Mind a földön ült körbe ülve valamit.

- Sziasztok! Mit csináltok? – kezdtem el vetkőzni. Eléggé érdekes néztek ahogy vettem le a nadrágokat magamról.

- Üvegezünk! Jöttök ti is? – mosolygott HeeMin

Egyszerre bólintottunk JungKookal, és beültünk a körbe. Rap Mon megpörgette az üveget, és mindenki kíváncsian várta, hogy ki lesz a kérdező, és a válaszoló. A kérdező Suga a válaszoló pedig én.

- Nos tündérke felelsz vagy mersz? – csapta össze kezeit

- Felelek!

- Mit tudsz a családodról?

- YoongGi ilyen személyes kérdést nem tehetsz fel.- vágta fejbe a mellette ülő SeNa.

- Semmi baj. Egymás között vagyunk, és még soha sem meséltem a családomról. Elmondom mit tudok. Semmit nem tudok róluk. Már többször is nyomoztam utána. Próbáltam megkeresni a szüleim adatait, vagy nagyszülők adatait, de nem találtam semmit. Semmi sincsen róluk, mintha az egészet egy titok fedné. Valami nem engedi, hogy a családom után nyomozzak. Viszont az egyik nevelőm az árvaházban, azt mondta, hogy jobb is ha nem tudok a családomról semmit. Addig vagyok biztonságban, ameddig nem tudok semmit az igazi kilétemről. Ezért nem kerestem tovább. De ti vagytok a családom. Úgy, hogy nem kell keresnem tovább. –néztem végig a társaságon.

- Szeretünk Haru! – mondta mindenki egyszerre.

- Én is titeket!

Ezek után még tovább folytattuk az üvegezést
.

Érdekes, és vicces volt. Például amikor V és JiMin voltak együtt. V a merszet választotta. Az volt a feladta, hogy  valljon szerelmet JungKook-nak. Nagyon vicces volt. Olyanokat mondott, hogy nélküled nem tudok élni, meg, hogy lehozná neki a csillagokat is az égről. Én nagyon sokat nevettem rajtam, és végleg megbizonyosodtam róla, hogy V egy űrlény,a aki nem normális.

Az utolsó pörgetés az enyém volt. És nagy szerencsémre sikerült magamat, és JungKookot pörgetnem. JungKook volt a kérdező én meg a válaszoló.

- Felelsz vagy mersz Haru? – kérdezte mosolyogva.

- Merek!

- Mivel egyedül engem nem hívsz Oppa-nak ezért azt kérem, hogy mond ki aegyosan azt, hogy JungKook Oppa szeretlek!

- Nem mondom! Ez hülyeség kérj mást! – háborodtam fel

- Meg kell tenned Haru, mert ha nem teszed meg büntetés jár. – mondta MiRa

- JungKook O..Op…Oppa saranghae! – mondtam ki nagy nehezen.

- Most egy kicsit határozottabban, és aegyo-t is akarok hallani. – nézett bele JungKook a szemembe

      Olyan piros voltam mint a paradicsom. Nagyon zavarban voltam. De megpróbáltam elő venni színészi képességeimet.

- JungKook Oppa saranghae! – mondtam ki, mire mindenki tapsolni kezdett. JungKook pedig magához ölelt, és a fülembe súgta.

- Ezt többször ilyen módon nem kell kimondanod, ha nem akarod. De tud, hogy nagyon jól eset. – simította meg a hajamat, és szorosabban ölelt magához.

- Majd egyszer kifogom mondani, úgy hogy nem kell rá megkérni. – szorítottam én is magamhoz.
Még nem tudom őt Oppa-nak hívni. De az, hogy szerettem abban biztos vagyok.

     Ezután elbúcsúztunk a fiúktól, és felmentünk egy emelettel feljebb.  Én voltam az első aki bement a fürdőbe. Egy jó kiadós zuhany után a nappaliban TV-ztem. Már késő este volt, olyan fél 12 lehetett, de én nem tudtam aludni a lányok, meg  már aludtak. A TV kapcsolgatva találtam egy műsort ami tetszett, és azt néztem Lee Min Ho egyik droamája volt. 3 részt is leadtak belőle, ezért mindegyiket megnéztem. Az utána következő műsorba is belenéztem,de a kanapénkon nyomott el az álom.

        Másnap a lányok keltettek.

- Haru! Ébredj! Mennünk kell edzésre. – lökte meg a vállamat. MiRa

- Csak még egy kicsit Lee Min Ho-shi és én épp egy árulót fogtunk el. Kíváncsi vagyok, hogy elítéli-e a bíróság.

- Haru te miről beszélsz?  Már megint álmodtól? – ült le mellém SeNa.

- Úgy tűnik, bár érdekes volt, hogy az áruló Jung Dae Hyun sunbae volt a B.A.P-ből. Egyre furcsább álmaim vannak. – dörzsöltem meg a szemeimet.

- Evvel teljesen egyetértek. Na de most készülődj, mert fél óra múlva mennünk kell. - tessékelt fel a kanapéról MiRa.

- Oké, megyek már! - álltam fel, és a fürdőbe mentem. Gyorsan elkészültem, és megreggeliztem,majd a fiúkkal  együtt mentünk  be az ügynökségre.

    A nap közepén az igazgató úr hívatott, hogy beszélni akar velem. Ezért az ebédszünetben elmentem hozzá.

Bekopogtam!

- Szabad! – jött az igazgató hangja, az ajtó mögül.

- Jó napot!- léptem be az ajtón, és meghajoltam, ahogy azt illik.

- Áh, Haru! Kérlek, üdvözöld a vendégünket! – mutatott a vele szemben ülő férfira. A férfi fel állt, és megfordult.

- Szia Haru! Lee Mi…- nem tudta kimondani,mert én kimondtam helyette a nevét.

- Lee Min Ho-shi! – eset le az állam.

- Úgy tűnik, már hallottál róla. Esetleg a rajongója vagy? – kérdezte meg az igazgató

- I-igen! Az vagyok! - hajtottam le zavaromban a fejemet.

- Nos akkor nagyon megleplek vele, ha azt mondom, hogy Lee Min Ho-shi a te testvéred? – szólt az igazgató hozzam, én meg teljesen lefagyva Lee Min Ho-shit bámultam, és meg szólalni sem tudtam.