1.fejezet Váratlan találkozás

1.fejezet Váratlan találkozás

Minden egy szép nyári napon kezdődött.Nekem ez a nap sem kezdődött fényesen,de már hozzá szoktam az érzéshez. Kirúgtak a munkahelyemről,és így a szállásomat,és a pénz keresési lehetőségemet is elvesztetem.Ismét egy hajléktalan 16 éves lány lettem,aki iskolai egyenruhában szeli a számára még nagyon is ismeretlen Szöul utcáit,munkát és szállást keresve. Iskola helyet. Ennél rosszabbat senkinek sem kívánnék.
Egész nap jártam a boltokat,éttermeket,szállodákat sikertelenül. Nem kellettem senkinek sem. Kifogásnak azt mondták,hogy még fiatal vagyok, vagy, hogy nincsen szükségük most dolgozókra. Így kénytelen voltam elfogadni,hogy ma az utcán éjszakázom.Pénz,és étel nélkül. Egy nagy bőrönddel,és egy hátizsákkal indultam el egy helyet keresve,ami nyugodt,és elfelejthettem egy darabig szerencsétlen életemet.

Egy parkhoz értem, amit csak cseresznyefák díszítetek,és éppen virágoztak.Leültem egy fa tövébe, felhúztam a térdeimet,kezeimet összekulcsoltam rajtuk fejemet pedig lehajtottam és sírni kezdtem. A szél hirtelen fújni kezdet, ami ezen a meleg nyári napon kellemes volt. A fákon lévő szirmok hullani kezdtek, mire az én szívem egy kicsikét menyugodott, és a látványban gyönyörködve folytak tovább könnycseppjeim. Egy mély levegőt vettem,hogy kicsikét lenyugtassam magam,és akkor még a cseresznyevirágok kellemes illata is megcsapott. Úgy érzetem most már minden rendben van,és kezdtem megnyugodni,de ekkor eszembe jutott ismét,hogy nincs hová mennem,és
valószínűleg ebben a parkban töltöm az éjszakát. A könnyeim ismét patakokban hullani kezdtek.

-Jól vagy? - hallottam meg egy kellemes hangot,mire azonnal felkaptam a fejem. Egy nagy napszemüveg volt rajta ezért nagyon nem láttam az arcát, de így is helyesnek,és kedvesnek tűnt.
-Khm...Igen jól vagyok! Legalább is azt hiszem. A körülményeimhez képest nyugodtan ücsörgök itt!-fakadtam ki amit nem kellett volna-Bocs nem akarom sajnáltatni magam,felejtsd el amit mondtam. Nem kell velem foglalkozni boldogulok egyedül is.-fordítottam el a fejemet az ellenkező irányba. A fiút ridegségem nem riasztotta vissza. Leült mellém, és belehajolt az arcomba.
- Hogy hívnak? - vette le a napszemüvegét. Ekkor láthattam,hogy ki is az. Jeon Jeong Kook a BTS maekne-ja. El is kerekedett a szemem a felismeréstől.
- Lee Haru. - mosolyogtam rá.
- Örvendek Haru!  Jeon Jeong Kook vagyok. -mosolygott vissza rám.
- JungKook a Bangtan Boys maekne-ja.
- Szóval ismersz! - nevette el magát.
- Hallottam már rólatok. De miért foglalkozol velem? Vagyis úgy értem,miért szólítottál le?
- Egy lány sír. És én kötelességemnek éreztem azt,hogy megvigasztaljam és tudjam mi a baja. Tényleg mi a baj? Miért sírsz este kint az utcán? - érdeklődött tovább.
- Egyedül vagyok. Kirúgtak a munkahelyemről, és a szállásomat is ott kellett hagynom, nincs hová mennem. Egész nap a várost jártam annak érdekében,hogy munkát találjak magamnak és egy megfizethető szállást,de hiába. Nem sikerült kudarcot vallottam. - mondatom végére ismét könnyfátyol fedte el a szemeimet.
- Szegénykém! - fogta meg a vállam. Ekkor rápillantottam,és láttam,hogy egy könnycsepp az ő arcán is végig folyik.
- Te most meghatódtál? Miért sajnálsz ennyire engem? - mosolyodtam,miközben a könnyeim egyre jobban folyni kezdtek. Nem tudom,miért mosolyogtam,de jól eset, az , hogy végre valaki,most először az életemben figyelmes velem,és érdekli mi van velem.

- Természetesen sajnállak. Senki sem érdemel meg ilyen bánás módot,hogy tudják,hogy hátrányos helyzetű, és ennek ellenére kirúgják a lakásából és a munkahelyéről. És ami a legtöbb figyelmet érdemel az, az ,hogy egy fiatal lány. Hogy jutottál el idáig? - a könnyei most már neki is folyamatosan hullottak. Teljes felém fordult, és kezeimet a saját kezei közé fogta.
Nem tudom miért, de úgy éreztem benne megbízhatok mindent elmondhatok neki valami legbelül azt súgta bízhatok benne. A közelsége egy kicsikét nagyon frusztrált, mert soha sem volt velem eddig senki sem ennyire közvetlen, és ennyire törődő. Végre találtam magamnak egy barátot?

- Ez egy nagyon hosszú történet. Kezdve avval,hogy árva vagyok. Soha sem ismertem a szüleimet. Árvaházban nőttem fel egészen 14 éves koromig ott voltam. Ott sem törődtek velem sokat, nem voltak barátaim, és a nevelők sem foglalkoztak vele annyit, mint a több gyerekkel. 14 évesen el kellett hagynom az otthon,mert bezárták. Viszont engem nem fogadott örökbe senki, két lehetőségem volt. Vagy át megyek egy másik otthonba, vagy boldogulok egyedül. Inkább az egyedül létett választottam. A spórolt pénzemből, eljöttem ide. Kerestem magamnak munkát, és a munkával együtt szerencsére szállást is kaptam. Beiratkoztam, egy iskolába.Ahol szerencsére ingyen tanulhatok. Aztán az iskola mellett, mindig munkahelyről munkahelyre jártam,mert kirúgtak onnan ahol éppen dolgoztam,mivel túl fiatal vagyok. Ma is ez történt. És most itt vagyok, az életemet mesélem neked,akit még csak 5 perce ismerek.Nagyából ennyi! - mosolyodtam el a végén.

- Hű! Tényleg nehéz életed volt. -törölte meg szemeit.
- Már semmi rossz dolog sem tud meglepni.
- A jó dolgok meglephetnek? - hirtelen huncut mosoly jelent meg az arcán.
- Talán.
- Akkor...izé...Gyere el hozzánk lakni!
- Tessék? - kerekedett el a szemem,és hangom a C" -t verdeste
- Gyere hozzánk lakni a dromba. Segíteni akarok rajtad, mert olyan vagy mint egy védtelen kiskutya, aki nem találja a helyét a világban, és én segíteni akarok neked. Kérlek! A többiekkel, majd én beszélek, van egy szabad szobánk, amit senki sem használ, azt használhatnád nyugodtan. Kérlek Haru! - nézett bele mélyen a szemembe.
- Biztos,hogy jó ötlet? Nem leszek útban?
-Nem megígérem! Csak gyere! Legalább addig amíg nem találsz magadnak új lakást,és munkát. Na mit szólsz?
- Ha nem pofátlanság, akkor köszönöm szépen az ajánlatot elfogadom. -mosolyodtam el.
- Éljen! Menjünk! -ugrott fel,megragadta a bőröndömet, majd engem is felsegített a földről. De a sok sírástól egy kicsikét megszédültem, és elveszettem az egyensúlyom. Majdnem elestem, de Jeong Kook megfogott.
- Jól vagy?

A lemenő nap fényei még egy kicsiékét megvilágították arcát,és alakját. Olyan volt,mint egy angyal, aki az én segítségemre sietett. A virágszirmok még mindig szállingóztak körülöttünk,és Jeong Kook kellemes férfias illata keveredett a cseresznyevirágok finom gyengéd illatával. Ez egy pillanatra megdobogtatta a szívemet, és akkor olyant tettem amit soha sem gondoltam volna, hogy kimerem mondani.

- Te vagy az én cseresznyevirágom. Köszönöm neked Jeong Kook! -néztem bele mélyen szemébe.
- Nincs mit Haru! Úgy látom, most már jól vagy. Gyere menjünk! -biccentett egyet fejével.

Egy magas épülethez értünk. Végig Jeong Kook nyomában voltam. Bevallom egy kicsikét tartottam az ötlettől, de Ő erőltette. Az épületbe belépve a lift felé mentünk. A liftbe belépve Jeong Kook megnyomta, a 22-es számmal jelzett gombot. Nagyon gyorsan felértünk. Végig sétáltunk a folyóson, és az utolsó ajtón nyitott be Jeong Kook
-Megjöttem! - kiáltotta el magát ahogy belépett a házba. Gondosan levette cipőjét. És aztán a bőröndömmel együtt bement az előszoba ajtaján. Na szép engem meg itt hagy! Én is levettem a cipőmet,és félve benyitottam.
-E-elnézést! - néztem körbe. Semmi válasz nem jött,mintha nem lett volna rajtam kívül senki sem a házban. Nesztelenül elindultam befelé. Ahogy beértem az étkezőben libasorban állt egymás mellett 6 fiú, és előttük meg Jeong Kook.
- Tényleg haza hoztál egy lányt? - emelte fel rögtön a hangját azt hiszem Rap Monster.
- Hyung, ez a lány az utcán aludt volna, ha nem hozom ide. Hagytam volna ott? - emelte fel Jeong Kook is a hangját. De nagyon kérlelően nézett rá.
- Ahj...- sóhajtott egy majd elém lépet- Tudsz főzni? És keresel magadnak munkát? - kérdezte tőlem.
- Igen tudok. És mindenképpen akarok munkát keresni, nem akarok senkin sem élősködni. Ha lesz elég pénzem egy lakásra, és lesz egy biztos munkám, akkor ígérem elmegyek innen, és nem zavarlak benneteket soha többé. - hajoltam meg jó mélyen.
- Ha tudsz főzni, addig maradsz ameddig akarsz! - jött oda Jin. Milyen kedves!
- Köszönöm szépen! - hajoltam meg még egyszer.
- Hyung! Akkor maradhat? - jött oda mellénk JungKook
- Maradhat. - lökte meg a maekne fejét, akinek hatalmas vigyor keletkezett az arcán és megfogva a kezemet elkezdett ugrándozni.
- Haru maradhatsz! Maradhatsz...-ugrándozott tovább. Az ugráláshoz J-Hope, V és JiMin is csatlakozott.

- Ez lesz a te szobád! - nyitott be JungKook az új szobámba. Nagyon tágas volt. És ami a legjobban tetszett az a nagy franciaágy a szoba közepén.
- Lesz időd kipakolni, de most gyere kupaktanácsra. - ragadta meg a kezemet JiMin, és kihúzott a nappaliba.
- Rendben van,mindenki itt van?
- IGEN! - kiabálták egyszerre aa fiúk.
- Nos mivel, mától egy lány is él velünk szabályokat kell bevezetnünk. Amit mindenkinek be kell tartani, ha valaki megszegi akkor, annak büntetés jár. Nem kell itt nagy dologra gondolni, csak olyan, hogy 2 hétig Ő végzi az összes házi munkát. Tehát az első a fürdőszoba használata. Az ajtóra kifogom rakni a beosztást, de azért most is elmondom: Az első Haru, mivel hölgyeké az elsőbbség, utána Ji Min, TaeHyung, Jeong Kook, Yoong Gi, Ho Seok, Jin Seok, és én. Értettétek? -nézett végig rajtunk.
-IGEN! - válaszoltunk megint egyszer.
- A többi szabály. Mivel lehet evvel kellemetlen helyzetbe hozzuk Haru-t, ezért nem mászkálhat senki alsónadrágban, vagy félmeztelenül a házban. Mindenkire vonatkozik! - nézett szúrós tekintettel a fiúkra. Mire ők hevesen bólogattak.

-Akkor itt végeztünk is. Mára ennyi holnap reggel találkozunk. Mindenki mehet a dolgára.
A csapat szétszéledt. Én a szobámba mentem berendezkedni. Vagyis azt a kevés ruhámat ami volt beraktam a szekrénybe, és a tisztálkodási szereimet, meg az egyik polcra. Nagyon üres volt így ez a szoba, de örültem neki, hogy legalább van hely ahol aludhatok. Hála Jeong Kook-nak. Nem tudom,hogy hogyan fogom neki meghálálni, de valahogy egyszer biztos meghálálom neki.

Elővettem a táskámból a könyveimet és neki álltam tanulni holnapra. Gondolom tovább mentek egy anyagrésszel mindenből ezért 2 anyagrésszel előre tanultam. 2 órát vett igénybe. Szerencsére gyorsan tanulok. Ezek utána átöltöztem, beállítottam a kis ébresztőórámat, hajnali 5-re majd lefeküdtem aludni.